Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én szeretek otthon lenni egyedül is. Csak úgy, minden ok nélkül. Ez a késő őszi hangulat, a korai sötétedés, valamint a hideg valahogy megidézi bennem annak a hangulatát, hogy otthon lenni jó. Ilyenkor magam maradok a gondolataimmal, élményeimmel, és kellemes érzés – még, ha kis időre is-kicsit befelé fordulni.
Sokakat ismerek, akik nagyon szeretnek „pörögni”, lételemük, hogy állandóan menjenek valahová, mindig kell egy program, hogy folyamatosan táraságban legyenek, vagy úton valahol. Ők nagyon keveset vannak otthon (mondhatni önmaguk otthonában).
Mert mi is történik akkor?
Lesz időnk elgondolkodni olyan mélységekben az életünkről, amikből felismerések születhetnek. Szembesülés önmagunkkal. Az életünkkel, és ami zajlik benne.
És mi történik azután?
Felmerülhet bennünk, hogy valami nem működik megfelelően az életünkben. Felismerhetjük, hogy hoppá: ez vagy az itt nagyon nem ok! Itt és itt bizony elakadtam.
És mi történik azután?
Na, ez itt egy érdekes kérdés, mert ezen a ponton két dolog lehetséges:
1. Elkezd érdekelni az ok, ezért ennek vonalán elkezdem önmagamban keresni, vajon hogyan juthattam idáig? Ez azért jó, mert ezzel a lépéssel már eljutottam oda, hogy nem csupán felismerem, de BEISMEREM, hogy az adott helyzet gyökere bennem van, tehát önmagamban kezdek el keresgélni. Én úgy gondolom, hogy az ÖNISMERET valahol itt kezdődik!
Itt már felmerül az igény arra, hogy megoldjam az adott helyzetet, és azzal, hogy ez megtörtént bennem, már a felelősség ténye is egyértelmű számomra.
Ez látszólag tűnhet egy nehzebb útnak, de kétségkívül ez az eredményesebb, és persze hosszú távon mégiscsak ez a könnyebb, út.
2. Megijedek attól, amit megláthatok, vagy felismerhetek, ezért kimenekülök a helyzetből. Hozzáteszem, itt is elismerem, hogy ” valami van”, csak azzal a lendülettel le is tagadom önmagam előtt.
Azaz elkezdem azzal áltatni magam, hogy nincs gond, sőt, ha van akkor is másban, máshol keresem az okot: a főnököm személyében, a közlekedèsben, a tanáromban, férjemben/feleségemben, és még hosszasan sorolhatnám…
Azaz hárítok… Felelősséget. Úgy hozom ki magam előtt a történéseket, hogy valaki, vagy valami más a felelős azért, ami az életemben zajlik. Ezzel pedig elkezdődik egy végtelennek tűnő játszma önmagammal, aminek gyakorta valamilyen betegség a vége.
És akkor ismét két lehetőségem van…..
Holnap folytatom, de addig is legyen nagyon szép és tartalmas estétek!
