Ha felnőtt korban elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, és nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk ezzel szembesülni, gyakran szereptévesztésbe menekülünk.
Identitás zavarnak is nevezzük ezt az állapotot, amely gyakorlatilag biztosítja számunkra, hogy folyamatosan kihelyezzük a fókuszt másra/másokra, és vele azonosuljunk, róla szóljon az életünk.
Ilyen pl., amikor a szülő a gyermekét helyezi a saját élete középpontjába önmaga helyett, és gyakorlatilag azonosul vele. Természetesen nagyon fontos, hogy a gyermekünk érezze a szeretetünket, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen meg kell feledkezni önmagunkról. Hiszen a gyerek is akkor érzi magát biztonságban, ha a szülők alapvetően jól érzik magukat a bőrükben, vannak saját igényeik, és képesek figyelni saját belső vágyaikra, illetve azok megvalósítására. Amikor ez hiányzik, akkor az összes figyelmünket a gyermekre összpontosítjuk, és ezzel óriási terhet pakolunk rájuk!
Hiszen ilyenkor óhatatlanul is kialakulnak és felerősödnek az elvárásaink, amelyeknek ő automatikusan megpróbál megfelelni. Ez pedig egy idő után kényszeressé válik a részéről, így megjelenik a megfelelési kényszer. Elvárásaink hátterében ugyanis gyakran az áll, hogy meg nem valósult álmainkat akarjuk meglátni a gyerekünkben, így egy idő után elkezdik élni a mi életünket (mi pedig ezáltal az ővékét)!
Felborul tehát az egyensúly, hiszen a családon belül mindenki a másik életét éli, és így a gyermekben is ez a minta rögzül. Úgy nő fel, hogy azt hiszi, a saját vágya, amit csinál, pl. sportol, énekel, valamilyen hangszeren játszik, stb.
Amikor az Élet Játéka ( Game of Life ) c. ThetaHealing® nemzetközi Instruktor képzésen vettem részt, a tanfolyamot tartó egyik előadó arról beszélt, hogy már felnőttként jött rá, hogy az édesapja életét éli, s bár nagyon sikeres üzletember volt, és mindene megvolt, nem tudta, milyen érzés igazán boldognak lenni. Erre akkor döbbent rá, amikor az önismeret útjára lépett, ami az ő esetében a ThetaHealing® módszerén keresztül kezdődött el, s ahogyan dolgozott magán, és cserélte a téves hitrendszereit, úgy tisztult le benne a kép önmagáról, és végre felismerhette, mit is akar ő igazán, mi a valódi vágya, mit szeretne elérni a saját életében.
Ahhoz tehát, hogy ki tudjon bontakozni egy gyermekben, amit igazán szeretne, fontos, hogy meg tudjuk engedni neki, hogy kifejlődjön a saját érdeklődési köre, gondolkodása, vágyai, végső soron a saját személyisége.
Ha tőle várjuk, hogy sikeressé tegyen bennünket pl. azzal, hogy ő sikeres, vagy kiemelkedő valamiben, akkor nem az ő belső vágya lesz a hajtóerő, hanem a megfelelési kényszer. Ez pedig önbizalom, önértékelés és önbecsülés hiányához vezet.
Szülőként pedig mi vagyunk a felelősek azért, hogy gyermekünk megtanuljon önmagáért cselekedni az életben. Nem tudunk mindig tökéletesek lenni a gyermeknevelésben, de törekedhetünk rá, és az első lépés, ami ebben segíthet nekünk, az az ÖNISMERET.
Félreértés ne essék, itt semmiféle ítélkezés nincs azon, ha valaki szülőként ilyen helyzetben van, hiszen mi is voltunk gyerekek, és mindenki a saját tanult vagy hozott mintái alapján cselekszik, DE: a jó hír az, hogy ezen lehet változtatni! Mindig van megoldás, hiszen sosem késő változni, változtatni! Egyébiránt afelől sincs kétségem, hogy általában véve a szülő a lehető legjobbat szeretné a gyermekének, csupán az nem mindegy, hogyan! Elegendő tehát a mozgatórugót kicserélni, azaz, hogy milyen térből neveljük gyermekünket. A SZERETET vagy a FÉLELEM teréből.
Nem az a kérdés, tehát, hogy jó dolog-e, ha egy gyerek valamiben ügyes, kiemelkedő, sikeres, netán tehetséges, hanem az, hogy milyen áron válik azzá?
Ha a félelem teréből motiváljuk, akkor a megfelelési kényszer kapcsol be, és az lesz a mozgatórugó. Hiszen a gyerek tudat alatt fél attól, hogy nem tud megfeleleni apa vagy/és anya elvárásainak, ezáltal kényszeresen teljesíteni akarja, amit elvárnak tőle. A választás az ő számára nem opció, és ettől egy belső szorongás alakulhat ki benne, elfojthatja igazi érzéseit, azaz mást fog mutatni a külvilág felé, mint ami igazából benne van.
De a félelem valójában a szülő félelme, és itt utalnék vissza a szereptévesztésre, hiszen olyan szinten kapcsolódik össze a szülő és a gyermek energetikailag, hogy elvész mindkettő identitása.
Vannak egészséges keretek, melyeket kialakítunk a számukra, fontos azonban ügyelnünk arra is, hogy ezek ne váljanak akadályokká, vagy korlátokká az életében.
Engedjük meg neki, s ezáltal magunknak is, hogy azok legyük, akik vagyunk!
Az ÖNISMERET ebben segít nekünk, mert képesek vagyunk általa tisztább képet látni az életünkről. Ha pedig sikerül felismernünk azokat a mintáinkat, melyek már nem szolgálnak bennünket, le tudjuk cserélni őket, és egy új valóságot vagyunk képesek teremteni. Egy olyat, ahol megtanulhatjuk, hogyan váljunk sikeressé, kiegyensúlyozottá, és ezt hogyan vagyunk képesek megtanítani a gyermekünknek.
Ha ez meg tud történni, akkor mind külön identitással és egészséges értékrenddel rendelkező felnőttekké válunk!
Az alábbi kérdések segíthetnek eldönteni, hogy te is ebben a helyzetben vagy-e szülőként!
Természetesen mindenkire rábízom, mennyire gondolja át alaposan a válaszokat, de higgyétek el, érdemes leírni, kicsit átgondolni, mert az őszinteség önmagunkkal mindig pozitív előjelű! Tudom, mert magam is megtapasztaltam!
Ha úgy érzed, tudok ebben segíteni neked, várlak szeretettel!
