A nyár úgy telt el, hogy végig egyfajta kettősség nyílvánult meg az életemben. Hol jól érezten magam, és lelkes voltam, hol pedig elkeseredett, hiszen úgy éreztem, hiába teszek meg mindent, csak nem köszönt be a várt gyógyulás.
Bár fizikailag életemben nem néztem ki olyan jól, mint akkor, de tényleg! 58 kg voltam, edzett állapotban, izmosan…Pedig mindig sportoltam, és úszó vagy épp vízilabdás korszakomban sem panaszkodtam, de itt, felnőttként valóban úgy éreztem: fizikálisan a toppon vagyok!
A lelkem ellenben ordított bennem!
Az állandósult fájdalom pedig ennek a testi kivetülése volt.
Fél évvel a műtét után kövezkezett hát egy újabb rehabilitáció, ezúttal Visegrádon.
Érdekes volt ismét visszazuhanni abba az állapotba, ami Hévízen uralta a mindennapjaimat!
Tudtam, hogy valahol, valami nagyon félrecsúszott bennem az elmúlt hónapokban, hisz akkor most nem itt tartanék!
Érdekes ez a betegség tudat különben: egy sor dolog alól felmenthettem magam, tökéletes „alibi” volt arra, ha valamit nem akartam megtenni, így tulajdonképpen egyszerre toltam el magamtól a felelősséget, miközben „főműsor időben” sajnálhattam magam!
Teljessen labilissá váltam: képtelen voltam huzamosabb ideig jól érezni magam. Ráadásul el kezdett gyötörni a bűntudat, hogy nem vagyok elég jó anya, feleség, még dolgozni sem tudok visszamenni…
Ennek pedig egyenes következménye lett, hogy ismét összezuhantam…
Tudjátok, milyen érzés a tehetetlen düh, hogy úgy érzed, erődön felül megteszel mindent, és mégsem megy?
Hogy az eredmény a TELJES KUDARC???
Hogy ezt „bírtam” összehozni újra, mindössze 3 hónap alatt!
S mindezt miért?
Mert bár a műtét után a kérdések megfogalmazódtam bennem, és még felismeréseim is voltak önmagamról, az igazi áttörés elmaradt.
Képtelen voltam gyökeresen változtatni magamon.
A felismerés azonban, hogy lelkileg visszazuhantam, annyira kivágta a biztosítékot, hogy tudtam, ezúttal nem úszom meg: gyökeres változásra van szükségem a gyógyuláshoz!
Nekilendültem tehát újra….
