Szinte minden nap volt valamilyen programom: kedden, csütörtökön gyógytorna, hétfő, szerda, péntek thai masszázs.
Eleinte soknak tűnt, de aztán belejöttem…
A gyógytórnász eljött hozzám, így otthoni környezetben tudtam „edzeni”. A masszázs viszont közel egy órányi útra volt, ami eleinte zavart kicsit, de aztán, ahogy kezdtem egyre jobban lenni, már a vezetést is kezdtem élvezni.
Nagyon szeretek autóval közlekedni! Nekem a vezetés egyben kikapcsolódás is, egyfajta szabadság!
Érdekes volt megtapasztalni, milyen érzés, amikor főállásban gyógyulni járok!
Ez igen vicces tud lenni így több év távlatából, de akkor nagyon komolyan vettem!
A fizikai külsőmmel továbbra is elégedett voltam, mellette pedig kezdett enyhűlni a fájdalom, ami tovább növelte lelkesedésemet!
Boldog voltam, mert úgy éreztem: egyenesben vagyok!
Akkoriban ez volt az önismereti utam fő csapása: elmélyült beszélgetések a szakemberekkel, akiket egyre jobban kedveltem!
Szerettem ezeket a programokat, mert azt éreztem, azáltal, hogy velem foglalkoznak, én is könnyeben beleláthatok önmagam mélységeibe…
Ami egyébként sokszor nem volt könnyű!
Viszont mindezt két olyan emberrel is megoszthattam, akik segítették ezt a folyamatot, így még a nehezebb napokat is jobban tudtam kezelni, mint amikor egyedül voltam.
Érdekes, hogy ilyen helyzetekben mennyire meghatározó, milyen elvárásaink vannak!
Ezeken sokat dolgozom a mai napig, mert nem is gondolnánk, milyen mértékben képesek korlátozni bennünket a mindennapjainkban!
Elvárom magamtól azt, hogy…
Elvárom a környezetemtől azt, hogy…
Elvárom az élettől azt, hogy…
És akkor itt most ki-ki helyettesítse be, ami őrá jellemző!
Még Krisna hívőként – igen az is voltam!- tanultam meg, hogy ha nincsen elvárásunk, nincs szenvedés.
És valljuk be, van benne igazság! Csakhogy – nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de- nekem ez időnként nagyon behéz tud lenni!
Szóval, visszatérve az akkori elvárásaimra, mivel bőven voltak, hát szenvedtem is tőle!
Minden elismerésem annak, aki képes olyan tisztán élni, hogy elvárások nélkül éljen. Az én legalapvetőbb elvárásom önmagammal szemben a gyógyulás volt, a környezetemtől a maximális együttérzés, segítségnyújtás, az élettől pedig… Nos, a MEGOLDÁS!
Persze, mindezeket nem kaptam meg, legalábbis nem úgy, és nem olyan mértékben, ahogy elvártam volna! Elvárás az elvárásban, remek, ugye?
Hát így alapoztam meg magamnak az örök elégedetlenség állapotát. Ennek pedig előbb-utóbb súlyos következményei lettek. A testi fájdalom mellet ugyanis a lelki állapotom is romlani kezdett.
Ismét….
